Halkan sír, nevet, kacag

Az Óbudai Társaskör, szemben az egykori Krúdy házzal, ma Vendéglátóipari múzeummal egy icipici darab „régi szép idők”. Azokra az évtizedekre emlékeztet, amikor még Óbuda kisvendéglőiben túrós csuszát lehetett enni és a kerthelységben sramli szólt. Tegnap este ilyen sramli is szólt (ami nevét egy bécsi katonazenész testvérpár Johann és Josef Schrammel együtteséről kapta) a Társaskörben, de ez csak egy kis része volt a csodálatos népzenei hangutazásnak, ami New Orleanstól egészen Örményországig elért. Kiss Gy. László a tárogató mestere. A zene terén azonban más érdekességeket is tud, többek között hangszert enni, de erről majd később. A tárogató a mi hangszerünk, egy több mint százéves hungarikum, amit pedig ő kicsalogat belőle és a közönség elé tár, egyszerűen felfoghatatlan.

Egyik dolog megfújni egy tárogatót – ha valaki próbálta már, tudja, hogy elképesztően nehéz –, de a tempót, amit diktál, nemhogy levegővel, de még kézzel is nehéz lekövetni. Egyre gyorsabban és gyorsabban játszik, az embernek az az érzése, ennél már nem lehet gyorsabban, és még lehet és még mindig és tovább és tovább. Zenész barátai, Dr. Árendás Péter és Lelkes András, akikkel 25 éve alkotnak egy triót, követik, improvizálnak, ha nem is tudják, mikor mire számítsanak, mégis mindent lekövetnek. Együtt lélegeznek. A magyar népzenei gyűjtésekből ezen az estén dunántúli ritmusokat hallunk, verbunkot, csárdást, siratót. Csodás dallamok. Aztán műfajt váltanak, a hegedű kicsit megpihen, a tárogatóhoz és bőgőhöz érkezik a tangóharmónika, és a zongora (de „csak” egy zenész, aki felváltva ül egyikhez és másokhoz) és egy másik népzenét hallunk, New Orleans fekete jazz zenészei elevenednek meg egy valójában temetési zenében, ami lassan indul, de aztán igazi örömzenére vált. Nehéz ülve hallgatni.