Történetek kutyául, és kutyáról
Költözés
Meglepődve megtorpantam. Mi ez, ilyet még nem láttam? Nem kutya, nem hinném, ilyen fura kutya nincs is. De akkor mi lehet? Mindenesetre gyáva nyúl, mert amikor elindultam felé, hogy közelebbről megnézzem, akkor elszaladt. Barátságtalan fráter. Visszanéztem a gazdira, akinek sápadt volt az arca, még a sötétben is látszott. Valamitől megijedt. Elfáradtunk mindannyian, és már késő éjszaka volt. Gyalogoltunk egy teljesen ismeretlen utcán. A gazdi keze tele mindenféle cuccal. Nekem végül is mindegy, a lényeg, hogy a gazdival együtt mentünk. Valamit mondott, de nem értettem, úgyhogy mentem tovább és vártam az iránymutatást. Később kiderült, hogy rókát láttunk, hallottam, amikor a gazdi halkan mondta Boldinak, mert a többiek már aludtak. És ott voltunk egy halom felhalmozott doboz között, de a takarómat megtaláltam, én is fáradt voltam, úgyhogy ledőltem, és már aludtam is.
Gondoltam, mesélek nektek történeteket, mert szerintem elég vicces és érdekes. Nem szeretnék senki kutyát megbántani, de feltételezem, hogy izgalmasabb és mozgékonyabb életem volt eddig, mint egy „átlag” kutyának. Persze ezt az átlag kifejezést nem szeretem, mert nincs is olyan, hogy átlag. Milyen lenne akkor egy átlag csont? Kemény is meg nem is, ízletes is meg nem is, rövid is meg nem is. Butaság. Csont és kész. De mégis mindenféle átlaggal próbálkoznak. Múltkor a nagyinál néztük a tv-t és azt mondták, hogy az átlag gyerekszületés 1,2. Igaz, ez Németországra vonatkozott, de szerintem a német gyerekek is csak egészben léteznek, nincs olyan, hogy 0,2 gyerek. Mindegy. A lényeg, hogy az én csontom legyen egy csont és ne egy átlag.
Úgy illik, hogy bemutatkozom: Bodza vagyok, Golden vagy arany retriver és egy nagy hegy lábánál élek közel a fővároshoz (pillanatnyilag, de erre azért ne vegyetek mérget, mert lehet, hogy mire legközelebb kinyitod a könyvet, már egész máshol lakom). Lassan 12 éves leszek, bár nekem ez az égvilágon semmit nem mond. Annyit érzek, hogy már nem tudok olyan gyorsan felszaladni a hegyre, úgyhogy valami idő-féle telik. De ezt is csak onnan tudom, hogy mindig mondják körülöttem: „hogy telik az idő”. Nekem mindegy. A lényeg, hogy a kajás tálamra is lehessen ezt mondani: telik. Az a baj a kajás tálakkal, hogy utána meg gyorsan ki is ürülnek. Szóval az idő is valami ilyesmi lehet, telik, aztán meg ürül és akkor meg már nincs ott az a valaki, aki az előbb még ott volt.
A családom tehát 12 éve négy főből áll, bár mostanában az egyiket kevesebbet látom. Mindenki sokat néz egy színes képet az asztalon. Most már tudom, hogy az egy computer, vagy laptop, de hogy ott mit csinálnak, azt nem értem. Szóval van itt két gyerek, egy anyuka, ő a fő gazdi, és az apuka. Aztán majd még van egy csomó mindenki, majd őket is bemutatom szép sorban. Jaj, egyet azért most: van egy kislány, aki mindig rajtam ült, amikor még kisebb volt. Végülis engem nem zavart. Amíg nem izgett-mozgott. Most amikor utoljára láttam, akkor már nem ült rám, csak mellém feküdt. Ő az, aki a legközelebb jön mindig hozzám és még a kertben is lefekszik a földre. Ezt még a főgazdi se csinálja.
Watch, Read, Listen
Join 900+ subscribers
Stay in the loop with everything you need to know.