Az Élet… Mint a kisgyerek, aki elindul, inog, illeg-billeg, popsira ül, majd feláll, szalad, aztán elterül. Néha a földre fekszik, kémleli az eget, csodálkozva nézi, hogy szaladnak a fellegek. Nevet. Aztán elindul újra, rátalál egy útra, izgatottan járja. Jobbra-balra nézeget, vizsgálja, ott a mélyben mi lehet. Milyen kis virág bújik meg ott, mi az a fehér, a sárga, a lila, a piros, mi nyílik ki, bújik ki a napsugárra? Tán le is szakítja, vagy csak csodálja. Aztán felmászik egy fára, messze néz, lábát lógatja, fejével biccent madárnak, bogárnak, s ha folyó vizét látja, halaknak integet, hajókat méreget. Beleül egy hintába, fel-le, ahogy a szél ringatja a fákat, s énekel magába’. Aztán tán vízbe ugrik, sodorja az árja, úszni tanul, elmerül, felbukik, kacagva hömpölyög, kurjantva partra száll, a vizet lerázza. Labdát gurít, biciklit teker, otthon az asztalnál éhesen figyel, este a mesére alszik el.

Aztán tán vízbe ugrik, sodorja az árja, úszni tanul, elmerül, felbukik, kacagva hömpölyög, kurjantva partra száll, a vizet lerázza. Labdát gurít, biciklit teker, otthon az asztalnál éhesen figyel, este a mesére alszik el. Mint a kisgyerek, aki elindul, inog, illeg-billeg, popsira ül, földre fekszik, elszenderül, az élet ez, amely így tanít… mint a kisgyerek, ki járni tanul, bukdácsol kicsit, de rögtön feláll és minket tanít. Mindig feláll és tovább szalad, indul, meg-megtorpan, de csak az utat nézi és a célt látja, vissza nem néz, hisz nem arra megy, csak előre siet. Mint a kisgyerek, ki tanul, áramolva boldogul és nem bánja a tegnapot, hiszen a nap ma is ragyog és virulnak a holnapok. Mindig feláll, akkor is, ha nagyot esett, mert ott a fa tetején van az üzenet!

Ülök a Vajban, dolgozom, olyan digitális nomád-szerűen 😊 és várok valakit. A mellettem lévő asztalnál egy apuka két gyerekkel, koncentráltan kortyolgatják a kakaót, habos kakaó. Apuka háttal ül, pólója feszül, nyakán redők, izmos karok. Két fiúcska, egyik tízéves forma, másik talán hat. „Megkóstolod”, kérdezi félénken a nagyobbik apától, „de jó”, mondja apa különösebb lelkesedés nélkül. Eddig hosszasan ültek csendben, én pedig drukkoltam, hogy kérlek beszélgessetek. Nem beszélgetnek, de a kakaó fogy, a pillantások félénkek, a tejszínhabot elgondolkodva kanalazgatják a pohárból. Befut anya, mosolygós, beszélgetnek a kakaóról, ami, mint kiderült forró csoki, „finom, sűrű” – mondja anya, „csokiíze van”, mondja a nagyobbik, a beszélgetés most folyik, anya nevet, apa dörmög, aztán már cseveg. Mégiscsak szép az élet: nem azért nem beszélgettek, mert nem tudnak, hanem mert férfiak. Arra az egyre koncentrálnak, a habos kakaóra, ami forró csoki. Most mindenki mosolyog, örülnek a habos forró italnak, egymásnak. A nap süt, az élet szép, a gyerekek mosolyognak. 

Ülök a négyeshatoson, úgy helyezkedem, hogy majd a Margit hídról lássam a csodaszép panorámát. Megunhatatlan. De mégse jutok el odáig, észreveszek valamit: hiányzik a kezemből a fehér papírtáska. Sztoikus nyugalommal leszállok és átballagok a másik irányba közlekedő villamoshoz. Még csak fel sem idegesítem magam, kizárt, hogy nem lesz meg. Azért mégis egy icipicit szorongva sétálok a bevásárlóközpont mellékhelységébe, ahol a zacskót hagytam. Pont az a fülke foglalt – tartósan. Várok pár csigalassú percet. Nyílik az ajtó. Nincs ott. Biztosan leadták az információnál. Oda már kicsit gyorsabban megyek. „Nem hagytak itt egy fehér papírzacskót?” kérdezem félve, de a biztonsági őr és a hölgy a pultban már egymás szavába vágva magyarázzák: „De igen (itt egy kő esik le a szívemről), de aztán visszajött és elvitte (kő vissza), olyan erőszakos volt a hölgy, hogy ő elviszi a csomagot, mert mindenképp meg szeretné találni azt, aki ottfelejtette.” „Micsoda?” – gondolom kétségbeesve – mégis hogyan egy kétmilliós

nagyvárosban, egy egyre zsúfoltabb bevásárlóközpontban(közben eszembe jut, hogy még mindig utálom a bevásárlóközpontokat és mégis hogy is kerültem ide). „Azt mondta a hölgy, visszaviszi a boltba, ahol vásárolták.” „Ez mikor volt?” – kérdezem gyorsan – „két perce” – hangzik a válasz, megköszönöm és most már futok. Még ott vannak a boltban, az eladókkal tanakodnak, kezükben a zacskó. Messziről kiabálom, hogy itt vagyok, jövök már, komikusnak tűnhet. A hölgy boldogan fogad, „Jaj de jó!” – mondja őszinte örömmel, én a nyakába ugrok, megöleljük egymást, a megtalálók Anya és lánya. Láthatóan örülnek. Kérdezem, mivel tartozom, egy tea, csoki, kávé, nem, semmivel, ő örül neki, hogy sikerült. És én tudom, hogy mindketten ajándékot kaptunk ma: a törődés ajándékát, a hála ajándékát, és azt a biztos tudást, hogy érdemes hinni az emberi jóságban. És nem csak ilyenkor decemberben.

Amikor biciklizem máshogy látom a világot, az elsuhanó valóságot

felgyorsulnak az álmok, magam mögött hagyom a fájdalmat, az átkot,

borzolja hajam a szél, mint az idegeket borzolja a tény, a remény, a végtelen fény,

és meg-megállok, tolom, lassan haladva az úton, majd suhanok újra.

Valami ilyesmi, igen, amikor rám nehezedik az élet súlya és csak tolni tudom,

rápattani nem, lelkem valahol máshol pihen, rajtam kívül áll, én tolom, a teher rajta ül, nem hagyhatom egyedül, felborulna, így tolom újra és újra és aztán újra biciklizem, miután terheit bedobtam a folyóba. Hadd vigye a víz. S ha elviszi, sodorja, fennakad az ágak bogain, de elvitte tőlem, szabad vagyok, a lelkem ragyog, a testem éberen figyeli, ahogy a végtelen a nagy vízbe ömlik és ott elvész minden, ami súly volt és átok, és én most újra itt vagyok és vigyázok rátok. Most már nem suhanok, hanem szárnyalok a biciklimen. A lelkem az ölemben csendben pihen.