Kinek ismerős a ’majd’ mint időhatározó?

Álruhában bujkáló, rendkívüli népszerűségnek örvendő szócska (hivatalosan határozószó). Rejtett időmeghatározás. De vajon mikor van a ’majd’?

Költői kérdés.

Nagyon árnyalt jelentéstartalma van: a ’majd’ lehet ’egyszer’, de semmiképp sem kétszer, mert akkor már volt egy egyszer, ezért inkább úgy tűnik: ’majd’ = egyszer sem. Vagy “majd megcsinálom”, aztán mondjuk valószínűleg soha.

A ’majd’ lehet udvariassági forma, ’majd fussunk össze’, ’majd gyere el’, ’majd elmegyünk’, ’majd beugrunk’. Ez valami olyasmi, amit akkor mond az ember, amikor nem tudja, mit mondjon. Akarja is meg nem is, hozott is ajándékot meg nem is.

Csend kitöltő nyelvi eszköz.

A ’majd’ fenyegetés is lehet: ’majd megtudod’, mégis honnan tudnám meg, ha nem mondja el?

De el is mondja – egyszer majd: ’Majd elmondom’….. , ha nagy leszel, ha úgy állnak a csillagok, ha lesz idő, ha jó lesz az idő, vagy ha rossz, ha jól viselkedsz és így tovább.

Amennyiben mégis időt határoz meg, akkor valahol a ’most’ és az ’egyszer’ között lehet, de leginkább ’majd’.

Viszont szerencsére létezik rá jó válasz! Az egyik az, hogy tényleg nincs majd. A jelen viszont itt van, amikor elmondod, meglátogatod, meghívod, felhívod, elmész, összefutsz. Ha jól viselkedik, ha nem. Ha van rajta sapka, ha nincs. De semmiképpen sem „majd”.

Írország egy fantasztikus hely volt a kilencvenes években. Azóta sajnos nem jártam ott, úgyhogy nem tudom, még most is az e. Négyen utaztunk Németországból, én, mint egyetlen magyar. Furcsa társaság: egy hórihorgas, hosszú göndör hajú srác bajor akcentussal, egy nála fél méterrel alacsonyabb hosszú szőke hajú, cseppet sem nőies német lány, egy teljesen formabontó zenész-közgazdász és én. Fogalmam sincs, hogy került össze ez a négy ember, de a sors játéka folytán mégiscsak így történt erre a rövid időre. Hát nehéz is volt. A gyönyörű tájak és emberek kompenzálták a tökéletes magányt, amit néha mellettük éreztem. De ott valahogy mégsem volt ez annyira szembetűnő, mert sok egyedüli utazó volt, akár lehettem volna egyedül is. A hostelben együtt ült ausztrál, német, amerikai vagy spanyol, a világ minden tájáról, a létező összes temperamentum, hozzáállás, világlátás.

Az estéket általában egyedül töltöttem, mert ugyan nagyon megszerettem az ír embereket, de a guiness-gőzös bárok, üveges szemű tekintetek egy idő után inkább a friss levegő utáni vágyat ébresztették fel bennem. Így szép csendben és feltűnés nélkül visszahúzódtam a szobába vagy ha épp nem esett az eső, kiültem valami kőpadra és olvastam. Rejtő Jenő Tizennégy karátos autóját. Hangosan hahotáztam, ma is előttem van a kép, ahogy teljesen szürreális módon a világ másik végén, egy apró szigeten (Inish Bofin) az angol stílusú virágos ágyneművel ellátott ágyban épp Gorcsev Ivánról olvasok. Bármikor elővettem ezt a könyvet az évek során, mindig Írországba repített vissza. Az óceánjáróról egyenesen oda. Ahhoz a Gorcsev Ivánhoz, aki a Makaó nevű kártyajátékon elnyerte a fizikai Nobel díjat, egyenesen az ír tengerpartra. Engem akkor Rejtő megmentett. Akkor és mindig. Mert a humor életmentő, létszükséglet és motiváció.