Bőség

Érdemes újra értelmezni a bőség fogalmát.

A hiány-érzése és ténye hatalmába keríthet, le is teríthet, és meg is ijeszthet.

De aztán történik valami. Komfortzónán kívüli dolgok.

Sokunknak nem idegen, komfortzónán kívüli helyzetekkel, emberekkel szembesülni, de ez az év különösen sok ilyen feladatot, kapcsolatot adott. Kihívást, a magasságaival és rémségeivel együtt, mégis: történt valami. Az történt, hogy végképp fény derült arra, hogy a bőség legbelül van. Ott mélyen. És ilyen módon mindig kapcsolódás, mindig Jelen, és mindig jelen van. Az Isteni bőség.
Igen, Isteni, mert olyan univerzálisan igaz, hogy bármikor átölel, felemel, és megtart.

A bőség azokban a kapcsolatokban van, amik már jelen vannak, vagy még nincsenek jelen az életünkben, netán már nincsenek.

Még akkor is van bőség, ha piszok egyedül érzi magát az ember, és akkor felnéz az égre, és akármilyen hihetetlen: a csillagos égboltban is ott van.

És ott van a gyerekek nevetésében, egy rég várt telefonhívásban, egy szeretetteli üzenetben, a buszvezető mosolyában, a virágok illatában, az egyedül töltött órák meghittségében, a könyvekben, egy ügyesen megoldott apró feladatban, és a lelkekben. Szeretettel adom ezt a bőséget mindenkinek, akinek jelent, mond és nyújt ez valamit. A szomorúság is érvényes érzés, az öröm is az. Egyik nem létezik a másik nélkül, mint ahogy a bőség a szükség nélkül. De a világ és a legbensőnk tágas. Nézzünk körül!

Élni jó…

Egyedül voltam a cukrászda kistermében, kis kerek asztalok, hosszú puha piros padokkal és piros székekkel, kicsit retro hangulat, világok közti utazás. Tisztaság, rend és rendszer, a virágok szép csendben sorakoznak az ablakban, a sütemények a vitrinben. Leültem a sarokpadra, kinyitottam a laptopomat, a munkaeszközt, egy pillanatra elmerengve felnéztem, elgondolkodtam és elkezdett folyni a szememből a könny. És akkor eszembe jutott, hogy milyen csodálatos volt az élni akarása, rendíthetetlen jókedve, humora, küzdelme, néha cinikussága, iróniája és közben a cukrászda is rá emlékeztetett, a maga rendjével, a múlthoz és retro sütikhez való ragaszkodásával (a Rákóczi túrós isteni volt), és ennek minden előnyével. És elszégyelltem magam, mert sokszor esik nehezemre önfeledten élni, szeretni az életet úgy, ahogy van, elfogadni a kihívásokat, örülni a pillanatnak, másoknak, magamnak, adni és kapni, megköszönni és hagyni, a mában élni.

Sokszor haragszom is, amikor mondják: éld meg a pillanatot, örülj minden percnek meg a mának, meg a szemvillanásnyi jónak – de közben az ember belehal az életbe, a küzdelembe, a “látszik az alagút vége, aztán mégsem” folyamatos váltakozásába. 
De ott, akkor elszégyelltem magam. Kutya kötelességem élni, szeretni az életet, mert ismertem őt, aki élni akart, aki szeretett élni, … aki mindent és mindenkit szeretett…. aki szeretett…

Ha néha nehezek is a napok, újra tervezésre van szükség, kilátástalannak érzi is az ember az egészet, érdemes mégis, hiszen az élet valami sírós-nevetős, újra-rendezős, szerény-fellengzős, szemfedős-keszkenős, őrült- feszengős, illenő-billenő valami, amiről aztán mégis kiderül, hogy a miénk és szeretjük úgy, ahogy van, foltozva, toldozva, kuszán, ingatagon, megfejthetetlenül és gazdagon. Ahogy ő szerette, aki ezt a cukrászdát megálmodta, ami az élete volt, és benne minden rá emlékeztet. Merjetek élni, mindig, minden körülmények között.